Rájöttem, hogy nem emlékszem a jelszavamra, így megpróbáltam újat kérni. Erre rájöttem, hogy annak idején létrehoztam egy szupertitkos email címet, hogy ne tudjanak lenyomozni. Következő lépés: mi volt a szupertitkos címem? Hú, megvan! Ja, ezt nem fogadja el...Akkor biztos más a jelszavam. Nos, akkor itt is jelzem, hogy elfelejtettem.
Ó, nem is citromailes,hanem freemailes volt! Végre bejelentkeztem. Megvan az új jelszó, nagyszerű! Akkor már csak írnom kell.
Miről is akartam?
Rájöttem, hogy mi a jó a gasztroblogokban. Az emberek finom ételekről olvasnak, és utána el is készíthetik, nem csak a nyálukat csorgatják. E miatt hálásak, és a kommentekben köszönik, és mindenki kedves mindenkivel. Egy kicsit olyan, mint a mennyország. Illatos, kellemes. Az emberek vágynak egy helyre, ahol nem szólnak be minden egyes gondolatra. És ezt itt megtalálhatják.
Eszembe jutott egy lány, és arra gondoltam, hogy milyen rossz lehet neki látni, amikor bemegyek a házamba, ami nagyobb is és szebb is mint az övé. És még csak azzal sem vigasztalhatja magát, hogy szebb vagy okosabb nálam. Mivel nem az.
Ez egyszerűen nem igazságos!
Szentendrén terveztem szilveszterezni, az egyik osztálytársamszervez bulit. Nem értem, hogy történhetett, de mindenki a mi házunkhoz érkezett. Úgyhogy mondtam,hogy akkor most elmegyünk, és elindultunk. Ahogy az már lenni szoott, Boriéknál voltunk, és a busz helyett egy fura, metró szerű jármű közlekedett. Az elsőre csak páran tudtunk felszéllni, de a többiek a következővel megérkeztek. Két megálló múlva szálltunk le, és nekem fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. Úgyhogy inkább elindultunk visszafelé.
Az áruházból csak úgy lehetett kijutni, ha egy bizonyos mondatot lefordítunk angolra. Hihetetlenül bonyolult volt, nem is sikerült. Nem értettem a logikáját. Aztán mégis kijutottam, de elsírtam magam. A sírás valószínüleg a tegnapi nap hagyománya. Akkor sírtam úgy, hogy bárki láthatta... A bolt pedig gondolom szorosan kapcsolódik a bulikhoz: így utólag azt gondolom, piát akartunk venni.
Ahhoz, hogy eljussunk a buliba, még metróra kellett szállnunk. Egy metró-vonal utolsó állomásán várakoztunk, és látszott, hogy metró rég nem járt erre. A sínekhez egy egész hosszú lépcsőn lehetett lemenni, és odalent fekete mocsok és fura lények léteztek. Réka és két barátja átmentek a sínek túloldalára. Nem, értettem, hogy hogy merték, de aztán észrevettem a lámpát mellettük: zölden világított. A fiúk addigra már lementek kitisztítani az alagutat. AZ egyikük talált egy hatalmas békát. Akkora volt, mint a fiú, csak sokkal kövérebb. Ott lenn, a ötétben átkarolta, és megpróbálta kihúzni. Nem sikerült, a béka bebújt a fal egyik repedésébe. Ekkor azt javasoltam, hogy kötélből készítsünk egy hurkot és azzal húzzuk ki a békát, a peronon a fejem fölött volt egy cső: a azon átvetjük a kötelet, egész egyszerűen kivontathatjuk. Páran beszóltak, mintha telljesen értelmetlen dolgot mondtam volna, de az öcsémnek tetszett az ötlet. Valaki adott egy kötelet, és elindultam lefelé. Nem akartam kihúzni magam a munkából. De a kötél minden jelentőségét elveszítette. A föld tele volt agancsokkal, szóltam a fent állóknak, hogy hordják ki. A bejárattól jobbra helyezték el őket. AZ alagút egészen kitisztult,de lent élet-halál harcot folytatott az öcsém meg a fiú, akihez szilveszterre mentünk egy hatalmas, agancsos teremtménnyel, amiről valahogy a bálna jutott az eszembe.
Ekkor befutott a metrókocsi. Ült benne egy király, aki a testvére volt a metró megálló vezérének. Eddig ellenségek voltak, de most kibékültek,és minden egyes teremtény aprólett,mint egy vörösbegy.És azt hiszem, hogy emberszerű. A béke jeleként elkezdtek forgatni egy filmet: Egy havas hegy tetején kezdődött, ott történt talén a metrős jelenet, aztán pedig síverseny következett. Az állomáson lakók elindultak az egyik oldalon. Kiépített pálya volt, simán végigmentek, az aljában pedig három nagy fa és egy kunyhó várta őket. A metróval erkező népesség a másik oldalon indult el. Nekik nehezebb dolguk volt, mivel olyan emberek között, alatt kellett menniük, akik nem is tudták, hogy ők ott vannak. Apáálya nagy része kőr alakú volt, a jobb helyeken havon mehettek, de időnként kavicson, vagy betonon. Többször volt olyan, hogy egy beton peremen kellett siklani,kőrbe, a völgynek háttal. De megoldotta a versenyző akit én figyeltem. Egyszer spirál alakban egészen fel kellett menniük, ez is betonból volt. A végén egy csúzda volt, ahol körbe kellett menniük. Nem volt tíz centis a magassága. A csúzda szájából kisiklott a versenyző, és tovasuhant, fedöntötte a célhoz lerakott dobozt.
Amikor elkezdtem blogolni, sok nagyratörő álmom volt. Meg sok reményem és elhatározásom. Például a változás, ami a blog címben, meg az oldaldobozban, meg az azóta kitörölt első bejegyzésben is benne volt. MOst is történt egy kis változás, annyi, hogy a pólós és a táskás fiókot kicseréltem. Igazából ezt már öt éve meg kellett volna tennem, hogy a pólók, amit naponta többször kinyitok, karmagasságban legyen, de nem tettem. Az elején lustaságból, aztán meg azt mondtam, hogy már megszoktam. És most végre, elkészült! Átpakoltam, kiszortíroztam, kidobtam! És valahányszor a eltévesztem, jó kedvem lesz. Eszembe jut, hogy végre praktikusan van pakolva. (Na jó, ez nem így jut az eszembe.) És amúgy is kiszortíroztam egy csomó dolgot, ami már esedékes volt. Kicsit ciki, hogy ennyi idősen nem tartok rendet de majd csak elkezdem. Sőt, azt hiszem, most elkezdtem.
-a munkának. Az utolsó napon már nem is fájt a lábam, és nem fáradtam el. Beletörődtem, hogy ez mégis megéri nekik, és nekem is, hiszen így rengeteget tanultam. Például azt, hogy ha kiöntjük a sót, akkor a ball vállunk felett hátra kell dobni egy csipetnyit, és akkor nem lesz balszerencsénk. És ez még logikus is! Megmagyarázzam? Nos a rossz szellemek mindig bal oldalon ólálkodnak, és így a sóval megvakítjuk őket. Tok jó. És ha valaki azt mondja ki először a hónapba, hogy "fehér nyulak" (gyorsan), akkor az egy szerencsés hónap lesz. Hát, nem is tudom... Minden esetre kipróbálom. Amúgy ne higgyétek azt, hogy ilyen babonás vagyok, csak éppen az antikváriumban ahol álltam, volt mögöttem egy polc, és amikor nem volt bent vevő, akkor levettem egy könyvet és olvastam. Így megtudtam azt is, hogy Afrikában az életüket nem azzal kezdik mesélni, hogy mikor születtek, hanem egy-egy ősükkel, aztán rátérnek arra, hogy mit ettek(!) a szüleik amikor terhes volt vele az anyja. Furcsa
-a nyárnak. (Most ide írhatnám, hogy hűvös szelek járnak. De inkább nem teszem.) És holnap után iskola. Tegnap találkoztam néhány (4) osztálytársammal, és nagyon fura volt. Igazából ó volt, csak éppen a nyáron nem láttam őket, és... Na jó, ti is tudjátok, hogy milyen érzés.
Amúgy akarok írni egy regényt. Vagy legalább egy novelláskötetet. Ez így elég hülyén hangzik, (főleg, ha olvastátok hogy milyen remekül írok.) de megmagyarázom. Kiskoromban azt hittem, hogy író leszek. Mert hogy rengeteget olvastam. Aztán egyszer rájöttem, hogy nem tudok írni. És akkor lemondtam arról, hogy valaha is író legyek. Aztán időnként beugrottak különböző regénytémák, és hogy ez meg az milyen jó lenne. És időnként megpróbáltam, de nem sikerült. (Például ez a blog is regényként indult. Csak aztán kitöröltem azokat a részeket. Ezért nincs bevezetés.) Viszont azt hiszem, hogy egy novella erejéig össze tudnam szedni magam. Persze, csak ha nem jönne most pont az iskola... Szóval gondolom nem lesz belőle semmi.
A munka második napja után, egy rakat könyvvel a kezemben baktattam Asztória felé, és sokkal boldogabb voltam, mint tegnap. A lábam csak fáradt volt, tudtam, hogy túl vagyok a nehezén, és azt is, hogy nagyon jó vásárt csináltam. Aztán mire hazaértem eltűnt a boldogság. Megfájdult a lábam, a fejem, furdalt az éhség(ezt így nem mondják, igaz?) és hányingerem volt. A jó vásár öröméből annyi maradt meg, hogy örültem a jó könyvnek. És azt kaptam az öröm helyett, hogy tudtam, nekik nem éri meg. Miért adják olyan áron a könyvet, mint ahogy megvették? Vettem hat könyvet, 4000-ért. Ez nekik nem éri meg, ráadásul szerintem alig van szükség rám. Így is sokszor hozájuk fordulnak a vevők, meg van, amikor elküldök egy vevőt, és aztán jövök rá, hogy árulunk francia könyveket. És aztán majd fizetnek nekem, pedig nemértem semmit. Szóval nagyon jó vásárt csináltam. Ma is elolvastam 100 oldalt egy könyvből, de szerintem még így is jobb voltam, mint tegnap. Pénzt fogok kapni, és tapasztalatot gyűjtök. Írók, könyvek neveit tanulom meg, és egyre többet tudok a munkáról. Ha az ember nem csinál belőle elkiismereti kérdést, akkor nem szörnyű. Csak ne zavarjopn, ha éppen nincs semmi dolgod. Aztán meg megvettem egy Jack London novalláskötetet. Egy van benne, amit nem olvastam, de mivel minden bizonnyal én hagytam el az előzőt, meg kellett vennem. És nem bántam meg. Van benne egy novella, aminek az a címe, hogy A hitszegő, és gyári munkáról szól. Most már legalább azt tudom, hogy elképzelni sem tudom, hogy milyen 7 éves kortól dolgozni, és géppé válni. Vagy nem látni a napot, amíg beteg nem leszel. Hát tanuljatok sokat az életről, és járjatok antikváriumba, mert megéri. És olvassatok Jack Londont, mert az jó.
"Johnny nem válaszolt, csak ment kitartóan. A gyárnegyedben mindenfelé nyíltak az ajtók, és a fiú kisvártatva már csak egy volt a sötétben törtető seregből. Épp akkor lépett be a gyárkapun, amikor újból felhangzott a sípszó. Kelet felé pillantott. Sápadt fény kúszott a háztetők zegzugos vonala fölé. Ennyit látott a napból aztán hátat fordított neki, és beállt társai közé."
Egy nagy bérház alagsorába vonultunk be, és fáztunk. Kint bezárták a kőrt, nem juthattunk se ki, se be. Jól emlékszem, az anyukám (de jó lenne, ha azt írnám: az édesanyám. De sajnos nem így hívom.) egy ragyasztós madzagot próbált kitekerni. Nem volt túl hosszú, és én már biztosan kidobtam volna, de egy bölcs öreg megjegyezte: legaább megtanulják, hogy milyen a háború. Hát az biztos. Hideg volt, éheztünk, és tudtuk, hogy a ház túloldaláról jön a víz. Emelkedik. Mi pedig tárgyaltunk, mert kint nem tudták, hogy már alig van időnk. Felmentünk az emeletre, és már alig jutottunk vissza a bejárathoz, de még éltünk. Ennyiben különbözött a háborútól: hogy túléltük.
Itt a másik: Az Angyalokkal mentünk egy csónakban, és mindenki szar volt. A hajó oldalvást csurgott a folyón, és senki nem kormányozott, mondván, így is haladunk. Megragadtam egy evezőt, és befordítottam irányba a kenut, de még így is féloldalra volt dőlve, a víz majdnem befolyt. Bazsi sopánkodott, hogy jajj, ki fog beugrani azért, hogy ne merüljünk be? Ekkor mintha egy kalandpark alatt haladtunk volna. Kötelek, farönkök, kötéllétrák voltak felfüggesztve velünk. Ekkor más helyszínről láttam az eseményeket, mintha egy éles kanyar után lennénk. A folyó szűült, már csak két méter széles volt, és hopp! Ott mintha vége lenne! Ja, csak egy éles kanyar. Olyan éles, hogy nekisodródtunk a túlpartnak, és felborultunk. Ekkor beugrottam, hogy ne follyon be a víz, és furcsa mód nem lettem vizes. A csónak sodródott tovább, a többiek gondolom ültek benne, nekem pedig nem volt se rosszabb, se jobb. Mintha egy kicsit megkönyebbültem volna, ennyi az egész.
Huh, ti most nem értetek semmit az egészből, igaz? Én is csak most értettem meg. Theát az Angyalok egy csapat, Bazsi az edző. Fél éve kábé otthagytam, mert senki nem koprmányozott, mondván, így is haladunk. Jó, ezt az álomról írtam, de most jöttem rá, hogy a valóságra is igaz. Tehát kiugrottam belőle, igaz, nem önfeláldozásból, sőt. De tényleg nem lett semmi bajom, még nedves sem lettem. És fogalmam sincs, hogy ők most sodródnak-e tovább. Meg persze a valóságban nem fordítottam irányba a kenut. Ahhoz nem vagyok elég erős, remélem egyszer még leszek.
Most már azt is tudom,hogy milyen dolgozni. Persze már dolgoztam korábban, de ez most igazi munkahelyes, nyolc órás dolog volt. És a végeredmény: itt ülök, fájó lábbal a gép előtt, és arra gondolok, hogy hamar el kéne menni aludni, hogy bírjam a holnapot. Te jó ég, mi lesz így felnőtkoromban? Ezt kell majd kibírni, egy életen át. Igaz, nem kell majd állni. Ugyanis egy Antikváriumban dolgozom, kemény három és fél napig. Zavarban vagyok, ha a főnökeimmel beszélek, és zavarban vagyok a vevőkkel is. Volt, aki ornamentikáról keresett valamit, és én visszakérdeztem, hogy az mi? De aztán megmondtam, hogy nem olyat nem tartunk. Erre megkérdezte a főnököt. Pedig tényleg nem volt. Jó, igazából megértem, hogy nem bízott meg bennem, Amúgy egy csomó idő alatt nem kell csinálnom semmit, csak ilyenkor félek, hogy kéne csinálni valamit. És beleolvastam csomó izgalmas könyvbe, de mégis, inkább fárafdt vagyok mint boldog. Nem bírom az álldogállást. De legalább nem az álmomból tudtam meg, hogy dolgozni igenis nehéz. Fárasztó. Kimerítő. Meg úgy egyáltalán.
Nem igazán írtam most nyáron, és személyeset nem is fogok. Mivel pedig más nem történt, visszavonulok az álmok közé. De azok itt vannak nektek.
A lehető legrosszabb
Az apukámnak van egy barátnője. Mindenki tudta egyszer csak, a többiek már találkoztak is vele. Elindultam, és magas bérházak között vezetett az utam. Mindjárt itt lesz. Soha nem voltam még ennyire mérges, pedig nem isez az érzelem illett a helyzethez. Biztos voltam benne, hogy egy szép, és fiatal nőről van szó, és én csak gondolkoztam, hogy mit fogok tenni vele. Talán szétrugom. De nem találkoztam vele, hanaem felébredtem. És természetesen nem volt igaz. De én még életemben nem éreztem ehhez a haraghoz foghatót. Méreg volt a szívemben, hideg és jeges. Most már tudom, hogy milyen gyűlölni valakit. Ha nem ébredek fel, akkor egy életen át kerestem volna azt a nőt, hogy végül - kicsináljam.
Álom az álomban
Régi álmom, hogy tudjak futni. Nem versenyszerűen, hanem normálisan. És ne úgy, mint egy kacsa. Ebben az álmomban egy hatalmas kastélyt kellett megkerülni, nagy tömegben futottunk. Ottt volt Kaszás Dani, és vele beszélgettem. MOndta valakinek, hogy hát ő nem stréber, és erre én mondtam, hogy nem az, csak okos. Ott volt az Osztályfőnököm is, vele futottam. Nagyon nagy élmény volt, még így, alvás közben is. A kőr, amit futottunk, nagyon szép volt. Platánfák között, egy hegy tetején kőrbe. Mindenki meglepődött azon, hogy milyen nagy. Úgyhogy egy idő után megálltak, és megpróbáltak átmenni az erdőn, mondván, biztos eltévedtünk. Én pedig futottam tovább, és egyszerre beértem a célba! Mondhatom, eléggé meglepődtem.
Valami fura
Kirándultunk a mostani őrssel, és megnéztünk egy templomot. Aztán visszavittek minket a szállásra, ami mellett egy patak vezetett ,két oldalán kerítéssel. Nemértettem, hogy Kata miért akart megszökni, hiszen majdnem cserkésztábor volt. És tudtuk, hogy mindjárt vége. De ő nem lakott túl messze, hát elindult. Megtudtam, hogy eltűnt, és a kerítés mindkét oldaln találtam lyukat, a túloldali annyival volt lejjebb, amennyivel a folyó folyt. Katának mázlija volt, hogy valaki már felfejtette ott a kerítést. De nem érterm, hogy ez miért volt jó neki, másnap volt a számháború. Valahogy az inárcsi szalmabálák is odakerültek, na meg Erdélyből a szőke. Mondtam neki, hogy rég találkoztunk.
A R. M. -on sétáltam, és megismerkedtem néhány fiatallal. Négyen voltak, három fiú és egy lány. Az egyik fiúnak volt egy motorja, azzal döngettek. Nagyon jófejek voltak, csak úgy megálltak beszélgetni velem. Aztán a lánnyal altunk ketten, a fiúk meg arráb próbálták megszerezni egymástól a motort, és ekkor jelent meg a medve. Az első a sok közül. Hatalmas, sötétbarna állat volt, és mi ketten sikítottunk egyet. Ez nem csoda, azt hiszem. A fiúk visszatértek, és megmentettek minket. Nem értem, miért nem féltem; talán tudtam, hogy nem lesz bajom. Pedig nem tudtam, hogy az egyik fiúnál van egy balta - azzal csapta le a medve fejét. Mikor újra a medvére néztem, az mintha megmozdult volna. A feje újra a helyén volt, és felállt! Két fejjel magasabb volt a fiúknál, ők mmégis csak röhögtek. Rengeteg dolog történt azóta velem, mégis az volt a legrémisztőbb pillanata az életemnek. Valójában az egyik fiú emelte fel, majd' megszakadt alatta. Az utcában élt egy orvos, elmentünk hát hozzá. Elmeséltük a történteket, de ő csak hümmögött. Mikor visszamentünk a padhoz, a medve nem volt ott.
A következő rész egy faluban játszódott, ott már csak ketten voltunk a lánnyal, akiről kiderült, hogy Zitának hívják. Az első medve halála óta eltelt sok év, Zita gyönyörű nővé vált, engem pedig már-már agglegényként emlegetek. Azt hiszem úgy kerültünk abba a faluba, hogy az orvos, akinek elmeséltük az első medve történetét, ott lakott. Most elmondta nekünk, hogy időnként medvék jelennek meg, és az egész falu félelemben él miattuk. Levezetett minket a pincébe és mutatott képeket medvékről, de nem mai fotókat, hanem volt ott tööbb száz éves festmény is. Ez egy szelíd medvét ábrázolt feltehetően, különben nem állt volna modellt. Zitával elindultunk megkeresni a medvéket. Bekopogtunk néhyány házba és beszéltünk az emberekkel. Nagyon fura volt mindenki. Nem voltak kifejezetten ellenségesek, de nem örültek nekünk. Két helyen invitáltak be minket. Az első helyen a pincébe vezettek minket, ugyan olyan volt, mint amiben a doktor mutogatta a képeket, csakhogy ebben szalma volt a földön. Nem értettük az egészet. A házigazda pedig csak annyit mondott, hogy semmit nem változtattak benne.
Továbbmenve sok pincét láttunk, mindnek fém ajtaja volt. Az összes ház rendelkezett egyel, kivéve a legújabbak. A falu T alakú volt, de elforgatva 90 fokkal balra. A mi szállásunk annak a szárnak az aljában volt, ami így alulra kerül. Ez volt a legalsó pont. A doktor a túloldalon lakott, az a ház pedig, ahova ez után mentünk, az elforgatott T jobb szélső pontján épült. Ez a ház látszódott a szállásunkról, és csak a nyílt mező volt köztük. A házban egy idős hölgy lakott, Zita már ismerte valahonnan. Bementünk az ajtón, onnan csak lefele lehetett menni. Ott két pince volt, bekopogtunk az egyiken. A nő kikiáltott, hogy szabad. Elmondtuk, hogy medvéket keresünk, erre kinevetett minket, hogy persze, a medve kiáltotta azt, hogy szabad. Mikor rájött, hogy már jó ideje talpon vagyunk, hirtelen nagyon kedves lett. Túl kedves. És valami fura illat volt a házban. Azt mondta, hogy pihenjünk le egy kicsit. Zita el is fogadta, és elheveredett az ágyon. Én mondtam, hogy ne, de inkább benéztem a másik pincébe. Sötét és meleg volt bent, és valami megmozdult. Egy hatalmas medve feküdt a földön.
Nem sikoltottam, visszamentem Zitáért. Ő már aludt, úgyhogy fölemeltem. Összehajtogattam, mint egy sálat és kivittem a házból és ráfektettem egy guruló ágyra, ami engem műtőasztalra emlékeztetett. Narancsszínű műanyag volt. Gyorsan eljutottam a kereszteződésig, és ott visszanéztem: a medve kint állt az utcán. Nagyon világos, barna színű volt, és két sötét folt volt a hátán, amitől púposnak látszott. Nem mozdult. Két ember állt az útkereszteződésben, de nem törődtem velük. Visszafordultam a műtőasztalhoz, és fel sem fogtam, hogy üres. Elkezdtem lerohanni vele a szálláshoz, de túlhúzott a súlya. Ekkor átnéztem a mezőn, és megmozdult a medve. Elindult felém. Én húztam föl a házhoz a kocsit, a pincét céloztam meg. A medve hihetetlenül gyors volt. Utolért. Eszembe jutott egy alsós olvasmány, amiből kiderült, hogy a medve nem eszik halottat. Mégsem feküdtem le. Még legalább öt méter választott el a pince bejáratától amikor utolért a medve. A műtőskocsi felborult, és én elájultam. Azt hiszem, ennél nagyobb szerencse nem is érhetett volna.
Egy hete történt, pont az utolsó napon. Nagyon untam már, meglepő módon, a sulit, nem is akartam bemenni az utolsó alkalommal. hogy miért mentem be, azt máig sem értem. (Nem, mintha olyan rég esett volna meg az eset, csak szeretem ezt a kifejezést.) Tehát végigunatkoztm az első órát, és teljesen megbántam, hogy bejöttem. És ekkor következett az osztályfőnököm órája. Ő iszonyú jófej ember, minden lány belé szerelmes. :) Tehát megjelent egy hatalmas törtával a kezén... Kiderült, hogy most van a szülinapja, és ezt a tortát ajándékba kapta. Hogy kitől? Hát tőlem!
Majdnem leestem a székről, én ugyanis nem küldtem tortát neki! De ő bizonygatta, hogy az én nevemben adták fel a tortát. Én mondtam, hogy én nem is voltam otthon négy napja, (elutaztunk, péntektől-hétfőig) de nem volt mit tenni. végül megettük a tortát, nagyon finom volt. És az osztályfőnök örömében megszervezte, hogy filmet nézzünk. És még puszit is adott... És nem unalmasat, hanem játékfilmet. Las bandidas a címe, igaz, már láttam korábban, de még igy is jó volt. Aztán az utolsó óráról elengedtek minket, de néhányan bentmaradtunk pingpongozni.
Tehát megérte bemenni, csak azt a tortát nem értem. Bár lehet, hogy valaki más adta fel, akit ugyan úgy hívnak, mint engem.
Künn a fákon újra szól a víg kakukkmadár,
napsugárban úszik minden száll az illatár.
Nyár van nyár, röpke lepke száll virágra
zümmög száz bogár.
Lombos ágon csókot vált az ifjú gerle pár
nyár van nyár van kakukk szól már a fák közt,
kakukk be szép a nyár.
Nyár van nyár van kakukk szól már.
FIgyelem, mindenki! Közérdekű közlemény következik! (ugye figyelitek a hármas alliteróciót?) A közeljövőben el fog terjedni egy kifejezés, ez látható a címben. Aki nem fogja ismerni, annak komoly bonyodalmai lesznek,. mivel ez egy hosszadalmasabb magyarázást ígénylő szó. Azonban ha figyelmesen elolvassátok a következő szöveget, akkor elkerülhetitek. Tehát akkor mi is az az "Atoncecomeback"?
1. Hart
Ez nem velem történt meg, hanem a barátnőmmel. Az autóban ülve a Chicago című filmbből a Roxi Harts című számot énekelte. Ismeritek, nem? És ekkor kinézett az ablakon, és mit láttak szemei? Éppen beértek egy faluba aminek az volt a neve, hogy Hart.
2. Affair
Ez is vele történt, egyik nap olvasott egy könyvet. A címe az, hogy Kártyaaffair hölgykőrben. Azt hiszem. Megjegyzem, nem ismerte ezt a szót. Ő pedig azt jegyezte meg, hogy hű, ez milyen jó szó. És az iskolában, másnap, elkezdtünk egy képregényt rajzolni, fizikán. Nem tudtuk, MI legyen a címe? És én azt mondtam, hogy legyen Fizikaórai affair.
Persze van még csomó másik történet is, de most nem akarom leírni. Viszont, ha neked van valami idetartózó megjegyzésed, annak örülnék. És még jobban örülnék egy történetnek.
Már majdnem mindenki tudta, hogy holnap, tízkor eljön a világ vége. Mondom, mindenki tudta, de senki sem hitte el igazán. A sóbányában érezhetően emelkedett a vizszint, kint pedig újra hideg front érkezett. A folyók mind befagytak, így még fürdeni sem lehetett. Mi az osztállyal találtunk egy helyet, ahol mindenk vett egy cédulát, és így beleállhattunk a patak jegébe vájt lékekbe. Hihetetlenül jól esett. Emlékszem, beszélgettem a jegy árusítójával, mondtam neki, hogy szerintem nyugodtan itthagyhatja a munkát, úgyis vége mindjárt a világnak. Ő mégsem ment el. AZt hiszem, attól félt, hogy mégse lesz vége, és őt kirugják. Én leginkább egy csendes padot szerettem volna, ahol mindent átgondolhatok. Fogalmam sem volt,hogy mennyi az idő, hát megkérdeztem a mellettem patakban-álló fiútol. 8 óra. Azt is elfelejtettem, hogy mikor lesz vége a világnak. Abszurd, nem? Aztán megtudtam, hogy elvileg tízkor. Tehát még 2 órám van.
Ez volt az utolsó gondolat ami átfutott az eszemen.
Minden nap, mire hazaérek, kimegy a gond a fejemből, és csak a szép emlékek maradnak. Persze csak akkor, ha Nem volt borzalmas napom. A mai elég kellemes volt, így mire hazaértem a szép napsütésban, úgy éreztem, hogy minden szép, és hogy csak akkor lehetne szebb, ha most kapnék egy levelet. Kívülről benéztem a postaládába, és láttam, hogy van benne négy szép, fehér levél. A Harry Potter első része jutott eszembe, amikor Harry kap egy különös levelet. Neki ezzel kezdődött az új élete. Kiszedtem a levelet bentről, éss megdobbant a szívem: a legfelsőre az én nevem volt írva! Az előtte evő pillanatban még arra gondoltam, hogy nem is szedem ki őket, mert nekem nem írnak soha, és nehezen fértem hozzá az egyik fa miatt. Mégis kiszedtem, és megérte a fáradtságot.
Egy hete történt, hogy a barátnőmmel a levelekről beszéltünk. Van bennük valami misztikus, nem igaz? Annyira kölünbözik az email-től, mint egy jó tábori bicska a kenőkéstől. Tehát a barátnőmmel megbeszéltük, hogy mennyire szeretem a leveleket, (ő mást mondott, azt nem írom ide), és megbeszéltük, hogy rábízzuk a véletlenre a kívánságunkat. A kedvenc könyve az Abigél, azért jutott az eszébe, hogy írjunk levelet, Igaz, Abigélnek nem tudjuk elküldeni, de hátha megtalálja valaki, aki egy kicsit is hasonlít a fent említettt személyre, akinek nem írom le újra a nevét, mert az szóismétlés lenne. Úgyhogy írtunk egy egy cetlit, becelluxoztuk az eső ellen, és letettük az egyik virágágyásra, mellé egy tábla csokit. Aztán elbújtunk, hogy lássuk, felveszi-e valaki. Fél óra múlva el kellett mennem, és a cetlihez addig még senki sem nyúlt. A barátnőm elrakta őket.
Bevittem a levelet és kibontottam. Az én cetlim volt benne, egy kurta levél és egy kisebb boríték. A boríték külső oldalán volt írás nagyon ronda betűkkel. Ez: Remélem, örömet szereztem Neked ezzel. Fogadd el az ajándékom, ami a borítékban van, mert nekem felvidítottad a napomat. Cím nincs amin visszaküldhetnéd, és nem adhatod másnak, mert én Neked adtam.
A borítékban háromezer forint volt.
Megkérdeztem a barátnőmet, hogy mi történt a cetlivel. Elmondta, hogy úgy döntött, visszarakja a cetliket, legfeljebb nem fogjuk tudni, hogy ki találta meg. Azonban amint befordult a sarkon, visszament inkább, hogy a csokit jobb lenne megenni. Pont szembe megjelent egy férfi és megállt a cetliknél. Kőrbenézett, meglátta a barátnőmet, aztán felvette és alrakta a csokit, és az egyik cetlit olvasva elindult. A barátnőm rögtön továbbment, elkerülve a feltünést, de még észrevette, hogy az egyik cetli ott maradt. Az övé volt az. Ekkor az idegen visszafordult és azt is elrakta, közben szégyenkező pillantást vetett a barátnőmre. Nem tudom, hogy ő kapott-e levelet, még nem ért haza. De azt mondta, hogy a férfi baromi jól nézett ki. Én is úgy képzeltem el, csak azt nem értem, hogy hogy tud ilyen csúnyán írni?
A tegnapi álmomban az autónk elgurult, és egy tócsa volt az utcán. Akit részletesebben érdekel, annnak ajánlom a "Víz az úton" című írást. Ma pedig, az egyik osztálytársam azt mondta, hogy majdnem elütötte egy autó az álmában. Na most, a miénk az egy fehér minibusz, őt pedig egy fehér autó ütötte el, szerencsére csak majdnem. Tehát az elméletem:
Mikor az öcsém után futottam, az autó eltünt az álmomból, már eszembe sem jutott. Az pedig, magárahagyatva kigurult a jejemből, át a kerten, le az utcán, és el jó messzire, és ott begurult az osztálytársam álmába. Igaz, a hosszú út megviselte, ezért kissé összement, és talán egy vezető is beleült. Vagy lehet, hogy valaki ellopta? Talán azért volt fura az öcsém. Összejátszott valakivel, és majdnem megölték azt a szegény embert!
Talán az álmok veszélyesebbek mint gondolnánk.
Az egyik osztálytársamhoz mentünk, születésnapi bulit tartott. Előtte még a suliban voltunk ünnepségen, és a testvéreim is velem jöttek. Hatalmas tömeg volt, és rengeteg lufi. Most nevezzük ezt az ünnepélyt ballagásnak. Minden osztálytársnak megmondtam, hogy hozzon lufit magával, gondoltam, azt úgysem nehéz szerezni. Ezek után épp elég kelllemetlen volt, hogy én magam nem találtam már. Aztán végre elindultunk.
Az öcsém vezette a kocsinkat, egy fehér minibuszt. Úgy volt, hogy el kell vinnünk a legjobb barátnőmet is. Róla egyszer, korábban gyakorlatilag elfelejtkeztünk, tehát ezzel jóvátehettükvolna. Azonban most sem találtuk meg, és elinduktunk. Arról, hogy taxiban egyeztünk meg, elfelejtkeztünk. Aztán kiszáltunk a kocsiból. Nem tudom, hogy miért, csak úgy tudtuk, hogy ki kell szállni. Mikor ránéztem a kocsira, láttam, hogy az szép, lasan gurul el. Az öcsém volt az oka az egésznek, biztos nem húzta be a kéziféket, de én úgy éreztem, hogy nagyobb a hibája. Nem értek a kocsikhoz, de a kocsi elkezdett gyorsulni az úton, pedig az, nekem legalábbis, egyenesnek látszott. Igaz, elöntötte a víz. Az öcsém meg nem szaladt utána, hanem a másik irányba ment. Utána indultam, és kiabáltam. Azt hiszem, ez nem csoda, hisz a kocsival akármi történhetett!
Az öcsém nem hallott, vagy csak nem válaszolt. Siettem utána, már futottam, de nem értem utól. Észrevettem, hogy fut. Szaladni kezdtem, de a nagy utcai forgalomban nem is hallottam a kiáltozásom. Bement egy vonatállomásra a föld alatt, követtem. Valakit félre is kellett löknöm, és könnyek szöktek a szemembe. Alig bírtam megszólalni, de mégis kiáltottam. Vagy talán inkább sikoltottam, mégsem hallotta senki. Megálltam, majdnem összeestem. És ekkor meghallottam a saját sikolyomat. Kívülről, hiszen a szám meg sem mozdult. Rémisztő volt. Majd újra és újra sikított valaki, egyre erősebben, csörgött, sípolt minden. Akkor kezdtem el mosolyogni. Az állomás, a vonatok visszhangoztak, és mindenki fülében ott csengett a kiálltásom. Egyre hangosabban.
Üldöztek, a pénz miatt. Először fel sem fogtam, hogy mi történik, de a végére már lételememmé vált az óvatosság. Nem voltam tekintettel semmire és senkire. Azt hiszem, magam is olyanná váltam, mint az üldözőim. Ebben a korszakomban az volt a jellemző, hogy ők mindig autóval jártak, és többen voltak, én pedig tömegközlekedéssel igyekeztem eljutni a boldog élethez. Egyedül. Az a pénz, ami a faluban még rengetegnek tűnt, mintha összement volna. Folyton attól rettegtem, hogy elfogy, és nem fogok tudni többé menekülni. Ezért is emlékszem mindenre szürkén, a színek alig maradtak meg bennem. Egy esemény rakódott le igazán, ami egy utazás alatt történt. Mostanában sokat utaztam busszal, talán ezért jutott eszembe az az apró mozzanata az életemnek.
Felszálltam egy buszra, leültem az ablak mellé és kinéztem. Hirtelen eszembe jutott, hogy ha valaki éppen a buszt nézi, akkor meglát. Ott könnyű célpont voltam, és tudtam, hogy azt a helyet fogják lőni, ha majd megtámadnak. De biztos voltam benne, hogy csak egy golyót röpítenek be - aztán elmenekülnek. Mit tehettem volna? Behúztam a függönyt és átültem máshová ültem. Ott nem láthattak. Majd megszakadt a szívem amikor valaki ráült arra a székre, de nem szóltam neki. Tudom jól, hogy gyáva vagyok, akkor legalábbis az voltam. Még az sem vígasztal meg, hogy nem lőttek be.
Áthaladtunk egy téren. Négyzet alakú volt, de valami egyszerű beton borította. Pár méterre a sarkaktól egy-egy lámpaoszlop állt, szintén négyzet alakban. Mind a négy oszlop tetején szétágazott a rúd, három, vagy négy irányba, azt már nem tudom, és annak a végén voltak a lámpák. Voltak egyszer, régen, mert amikor ott jártam, akkor egy egy autó volt mnden lámpaoszlopon. Négy autó, a tér négy sarkában. Borzasztóan lehangoló látvány. Mindegyik sötét színű volt, fekete, vagy kék, vagy valami hasonló. Nem emlékszem, hogy mit éreztem, de most már tudom, hogy mit kellett(volna). Ezek, és az egész tér a kommunizmust jelképezték, vagyis annak a végét. Az emberek felakasztották, és ezzel talán vége lett. Az az érzés, ami a térhez kötődik, mégis a szomorúság.
Ennek az életemnek egyszer vége lett. Már nem menekültem, de a régi barátaim is eltüntek mellőlem. A családomról ötletem sem volt, hogy hol vannak, és magamat megfáradttnak és öregnek éreztem. A sorban álltam és kenyeret akartam venni. Az járt a fejemben, hogy vajon mennyiből fogok kijönni, és elhatároztam, hogy megnézem hogy mennyit költök egy hét alatt. Sorrakerültem, és vettem egy kenyeret. Egy nagy, kerek cipót. Azt hiszem, ezzel lettem önálló és kezdődött az igazi életem.
volt egy falu. Nem volt különösebb mint a többi, még a neve sem volt érdekes. De őriztek benne egy nagyon értékes dolgot. Senki nem tudta, hogy mitől értékes, mivel akkora volt mint egy kis szappandarab, és leginkább sóra emlékeztetett. Egy magas kerítés volt körülötte, rajta egy ajtó. Kívülről rengeteget nézték a gyerekek, azt találgatva, hogy mitől értékes. A kerítésen belül volt egy másik kerítés, egy nagyon régi ajtóval. Én is sokat jártam arra, de nekem az eszembe sem jutott, hogy mire lehet használni, én mindig a megszerzésén gondolkodtam. Megérinteni sem mertük a a kerítést, mindenki attól félt, hogy rögtön lelőnék. Bennem megszületett egy gondolat, valahonnan gyökeret eresztett. Azon gondolkodtam, hogy talán nincs is bezárva az ajtó. Beteges gondolat, tudom. De én reménykedtem. Egyszer, mikor az ajtó körül leselkedtem, arra biciklizett Ő. A szerelmem. Csak annyit mondott, lehet, hogy nincs is zárva. Nekem ennyi elég is volt, megfogtam a kilincset és benyitottam. Tényleg nyitva volt.
Nem értem, hogy miért nem zárták be az ajtót, de még így is több évtizeden keresztül megóvta a hely varázsa azt az értékes dolgot. Berohantam a következő ajtóhoz, és azonnal láttam, hogy az teljesen korhadt. Nekiugrottam, beszekedt. Azt hiszem, az én gondolatom rohasztotta szét azt a belső ajtót, de az övé a külsőt. Egyedül, esélyem sem lett volna. Fölrohantam a ronda szürke ülőköveken, és fölkaptam a Követ. Aztán hátul fölugrottam a kerítésre és leugrottam a túloldalon.
A két társammal elindultunk. Rengeteg pénzünk volt, ezért a családomon kívül a barátokat is elvittük a városból. Én azt mondtam, hogy mindenki váljon szét, és négy évig minden vasárnap a Los Angeles-i reptéren találkozunk délben. Ezt meg sem hallották. Elindultunk a családdal, és meglepően gyorsan haladtunk. Aztán, az egyik faluban ismerősökkel találkoztunk. Ök nekünk adták a szekerüket. Azzal lassabban haladtunk a földúton, de mikor ezt mondtam, valaki megjegyezte, hogy a többiek valószínüleg még rosszabbul haladnak. Nagyon kényelmes volt, bundákba burkolóztunk. De aztán azt is el kellett hagynunk, mert összeszűkült az út. Tudtuk, hogy a határ már nem lehet messze, és ekkor zajt hallottunk: Autók húztak el velünk szemben. Egy országút feküdt keresztbe, és éppen egy ismerős család húzott el rajta. De minket még egy kerítés is elválasztott tőle. Az anyukám ekkor kijelentette, hogy ő ezen nem megy át. Én azt feleltem, hogy de igen. Nem tudtam volna ott hagyni. Szerencsére egy helyen hiányzott a kerítés, és ott átmentünk.Az úton, pont szemben, egy buszmegállót láttunk. Egy buszmegállót.
Már nagyon vártuk. Alig hittük, hogy el fog jönni, de egyszer csak megérkezett. Kiszállt a kocsiból Márton Úr, képzelhetitek, mekkora volt az öröm! És ráadásul tényleg akar egy fogadót. Az eddigi hírek mind túlzóak voltak: sokan azt mondták, hogy Nekünk, a mi családunknak építi. Talán ezért nem hittük el, mert hát senki nem olyan hüye, hogy csak úgy építsen egy fogadót. Vadidegeneknek. Most, végre, tisztáztuk a feltételeket: Az apám rendes fizetést kap (Hatalmasat. Valamit nagyon remélhet Márton Úr ettől a tótól.), de nem ő lesz a tulaj. Az összes szomszéd átkött gratulálni, és továbbra is az apámat tartják a fogadósnak. Nagy megnyugvás volt.
Aztán elkezdtük keresni a megfelelő helyet. Az út mentén haladtunk, és találtunk egy nagyon jó fát. A fa arra kell, hogy marasztalja a vendégeket. Ez a régi babona nálunk is élt, de már nem követtük szigorúan. Márton Úr erre nagy súlyt fektetett a szerződésben. Meg tudom érteni. Tehát a fa. Az volt a probléma, hogy az út és a tó között feküdt, ahova csak egy nagyon kicsi fogadó férne be. Egy nagyon-nagyon kicsi. Hát továbbmentünk, de a fák mindenhol csoportosan álltak. Ha kivágnánk ötöt, hogy egy maradjon az ajtó előtt, seki nem jönne be az ajtón. Az ilyen fák magányosak, és hamar elkorhadnak.
Átértem egy szomszéd tanyára, hatalmas épület, magas fakerítéssel. Az egész üres volt, hiába nézelődtem. Aztán megláttam egy sárga foltot az úton, egy ló legelt ott, kisfiúval a hátán. Az Ő haja virított. Ahogy kinéztem a kerítésen keresztül, megmozdult a szemem előtt egy sárga folt: Ott aludt egy kisfiú. Ekkor érkezett meg a gazda: Szép, terebélyes ember, egy kocsin. Ahogy leszállt, láttam, hogy egy fura, foltos ruha van rajta. Kicsit zsiráfra emlékeztetett. Ezzel fogadott: Megnyertem a leprás szépségversenyt?
Ekkor megérkezett a második kocsi. Akik azon jöttek, már tudtak Márton Úrról. Ajándékot küldött velük, Minden jelenlevőnek egy kastélyt. Na, elkezdták felkötni a lufit a fára, szépen egymás mellé. A gazdáé olyan volt, mint Ő maga, egy szép, nagy gömb. Aztán a lufik kipukkantak. Mindenki kipukkasztotta a magáét.
Vége van a húsvétnak. Egy hete azt gondoltam, hogy éljen, itt a szünet, itt a húsvét. Most pedig túlvagyok rajta, és teli hassal ismét itt ülök a gép előtt. Rengeteg finomság van a konyhában, de az elmúlt napokban annyit ettem, hogyránézni sem bírok. A jóllakottság pegig lustaságal társul, aminek következtében nem bírok elmenni egy zokniért és fázik a lábam. Pedig ma még futni is akartam. Ajaj. De térjünk vissza a húsvétra: az ajándékkeresés. Kiskorunkban szaladgálunk a kertben és ajándékokat keresünk, csoki van a bokorban, nyuszi a fűben és tojás a diófán. Hihetetlenül izgalmas dolog volt, hogy ki hord össze többet. Idén is jó volt, de az ajándékokat ezúttal egyetlen gyerek hordta össze: a nyolcéves kisöcsém. Szaladgált és örvendezett, mi pedig kőrbemosolyogtuk, majdhogynem kinevettük!
Aztán az ajándékból mindenki ugyanannyit kap, csak mi előbb megesszük. Az a kérdésem: ki érdemel többet? Az öcsémet csak Kispistának hívjuk. Tehát Kispista kapott csokit, amit mondjuk egy hónap alatt megeszik, és kapta az élvezetet, vagy úgy is mondhatjuk: a csodát. Az ebédet ne számítsuk, mert abból mindenki jóllakhatott. És mostitt vagyok én: kaptam csokit, elég úgy hérom hétre. A csoda már elillant, viszont ide számíthatjuk a szünetet: hét nap suli nélkül, ebből kettő hétvége, tehát öt nap ajándékba. Ezzel szemben Kispistának soha nincs iskola. Tehát a mérleg egyértelműen Kispista javára billen. Ez így van az élet minden területén, ezt mindenki tudja. mindenki hallotta épp elégszer, hogy addig örülj, amíg gyerek vagy! Hogy mi itt a probléma? Az, hogy a gyerekek nem tudják, hogy tényleg nekiik van a legjobb dolguk. Vagy csak a nagyobbak butábbak,és nem használják ki ekőnyös helyzetüket? Erre választ nem tudok, de ha valakit érdekel,olvassa el Janikovszky Évától a Ha én felnőtt volnék-ot. Választ abból sem fog kapni.
A gyerekekkel nem lehet megértetni, hogy nekünk tanulni/dolgozni kell. A megoldás az, ha a felnőttek jobban élvezik az életet. Persze ahhoz, hogy éljünk dolgozni kell, ahhoz, hogy jobban éljünk, még többet. De ennek ellenére vannakolyan dolgok, amiken igenis változtatni kell!
Ilyenkor, húsvét körül a szünetben álltalában egész nap csak punnyadok. Ez most is így van, azzal az egy különbséggel, hogy ma van április elseje is. Ismeritek azt az érzést, amikor tennétek valamit, csak nem tudjátok, hogy mit? Én gyűlölöm ez.
Most szállt el az egész, és semmi kedvem előlről kezdeni. Hát csak annyit írok le, hogy ma a pékségben az eladó megkérdezte a nevem. Talán holnap leírom a mai gondolatmenetemet, még nem tudom. De egy ilyen unalmas nap lehet, hogy nem is érdekel senkit.
Ma reggel orvoshoz mentem. Nyolcra kaptam időpontot, ami azt jelenti, hogy hogy 6:30-ra húztam fel az órát. Írtam már, hogy sokszor korán ébredek reggelente, ma is ez történt. 5:45-kor kipattant a szemem, és én azt hittem, hogy késésben vagyok. Elkezdtem rohanni, és már majdnem elmentem, amikor az anyukám kikiabált, hogy még csak hat óra van. Kellemetlen. Úgyhogy még egy kicsit pihentem, de ez nem volt elég semmire. Egyébként az orvoshoz menésnek csak annyi haszna volt, hogy lemaradtam három óráról és két tz-ről.
Nem történt semmi izgalmas. Akkor miért írok ide? Azért, mert ma úgy éreztem néhány barátnőmre, hogy soha többé nem fogom látni őket. Ez egy ritka érzés, és felettébb kellemetlen. Amikor mondanék valamit, megölelném őket, de nem teszem. Fogom magam, és elköszöbök, mint valami idióta. Valami véget ért. Anne Shirley azt mondaná, egy láthatatlan kéz lapozott egyet az Életem Könyvébe. Azt hiszem, igaza lenne. Mindent nehéz befelyezni, nem számít, hogy unom-e vagy sem. Különös, hogy vannak emberek, akik hirtelen eltűnnek. Most nem a halálra gondolok, nem. Elég, ha valaki elköltözik, nem is kell, hogy messze. Volt, nincs. Ha nem annyira közeli, hogy találkozzak vele minden délután, akkor előbb-utóbb elfelejtem. Ha 10 évvel ezelőtt költözött volna el, akkor nem is tudnám, hogy nem ismerem. Ha 2 év múlva, akkor nem érezném úgy, hogy elment. Két év múlva már én sem leszek, legalábbis nem itt, nem így. 2012-ben már valamelyik egyetem padjait fogom koptatni. Fogok hiányozni valakinek? Lesz majd aki azt mondja, kár, hogy már nincs itt? Nem hiszem. Valószínüleg nem fogom tartani a kapcsolatot az osztálytársaim többségével, de eszükbe sem fogok jutni. Talán jobb ez így. Végülis, mi haszna lenne annak, hogy hiányolnak, sírnak utánam? Erre nem tudok már mit írni, nem fogok itt nagy életbölcsességet megosztani. De ha valaki tudja a választ, kiváncsian várom.
Ma írtamegy verset. Igazából a ridegen és az idegen szavak hasonlósága miatt született, de illik egy kicsit az előző bejegyzéshez is, hát gondoltam feltöltöm. Itt van.
Az utcán egy férfi sétált,
Jól láttam, hogy telefonál.
Nem kellessz!-mondta ridegen
az idegen.
A férfi majdnem fellökött,
tekintete átdöfött.
Elnézést!-mondta hidegen
az idegen.
Korzikán is volt a férfi,
ott kezdett el engem nézni.
Szép lány!-mondta a szigeten
az idegen.
Sziszek mellett állt a férfi,
Nézett, de nem mert beszélni.
Nem szólt semmit Sziszeken
az idegen.
Jártam vele, szakítottunk.
Öt éve nem találkoztunk.
Szeretlek!-kiált most is idegen
vizeken.
