volt egy falu. Nem volt különösebb mint a többi, még a neve sem volt érdekes. De őriztek benne egy nagyon értékes dolgot. Senki nem tudta, hogy mitől értékes, mivel akkora volt mint egy kis szappandarab, és leginkább sóra emlékeztetett. Egy magas kerítés volt körülötte, rajta egy ajtó. Kívülről rengeteget nézték a gyerekek, azt találgatva, hogy mitől értékes. A kerítésen belül volt egy másik kerítés, egy nagyon régi ajtóval. Én is sokat jártam arra, de nekem az eszembe sem jutott, hogy mire lehet használni, én mindig a megszerzésén gondolkodtam. Megérinteni sem mertük a a kerítést, mindenki attól félt, hogy rögtön lelőnék. Bennem megszületett egy gondolat, valahonnan gyökeret eresztett. Azon gondolkodtam, hogy talán nincs is bezárva az ajtó. Beteges gondolat, tudom. De én reménykedtem. Egyszer, mikor az ajtó körül leselkedtem, arra biciklizett Ő. A szerelmem. Csak annyit mondott, lehet, hogy nincs is zárva. Nekem ennyi elég is volt, megfogtam a kilincset és benyitottam. Tényleg nyitva volt.
Nem értem, hogy miért nem zárták be az ajtót, de még így is több évtizeden keresztül megóvta a hely varázsa azt az értékes dolgot. Berohantam a következő ajtóhoz, és azonnal láttam, hogy az teljesen korhadt. Nekiugrottam, beszekedt. Azt hiszem, az én gondolatom rohasztotta szét azt a belső ajtót, de az övé a külsőt. Egyedül, esélyem sem lett volna. Fölrohantam a ronda szürke ülőköveken, és fölkaptam a Követ. Aztán hátul fölugrottam a kerítésre és leugrottam a túloldalon.
A két társammal elindultunk. Rengeteg pénzünk volt, ezért a családomon kívül a barátokat is elvittük a városból. Én azt mondtam, hogy mindenki váljon szét, és négy évig minden vasárnap a Los Angeles-i reptéren találkozunk délben. Ezt meg sem hallották. Elindultunk a családdal, és meglepően gyorsan haladtunk. Aztán, az egyik faluban ismerősökkel találkoztunk. Ök nekünk adták a szekerüket. Azzal lassabban haladtunk a földúton, de mikor ezt mondtam, valaki megjegyezte, hogy a többiek valószínüleg még rosszabbul haladnak. Nagyon kényelmes volt, bundákba burkolóztunk. De aztán azt is el kellett hagynunk, mert összeszűkült az út. Tudtuk, hogy a határ már nem lehet messze, és ekkor zajt hallottunk: Autók húztak el velünk szemben. Egy országút feküdt keresztbe, és éppen egy ismerős család húzott el rajta. De minket még egy kerítés is elválasztott tőle. Az anyukám ekkor kijelentette, hogy ő ezen nem megy át. Én azt feleltem, hogy de igen. Nem tudtam volna ott hagyni. Szerencsére egy helyen hiányzott a kerítés, és ott átmentünk.Az úton, pont szemben, egy buszmegállót láttunk. Egy buszmegállót.
