Az egyik osztálytársamhoz mentünk, születésnapi bulit tartott. Előtte még a suliban voltunk ünnepségen, és a testvéreim is velem jöttek. Hatalmas tömeg volt, és rengeteg lufi. Most nevezzük ezt az ünnepélyt ballagásnak. Minden osztálytársnak megmondtam, hogy hozzon lufit magával, gondoltam, azt úgysem nehéz szerezni. Ezek után épp elég kelllemetlen volt, hogy én magam nem találtam már. Aztán végre elindultunk.
Az öcsém vezette a kocsinkat, egy fehér minibuszt. Úgy volt, hogy el kell vinnünk a legjobb barátnőmet is. Róla egyszer, korábban gyakorlatilag elfelejtkeztünk, tehát ezzel jóvátehettükvolna. Azonban most sem találtuk meg, és elinduktunk. Arról, hogy taxiban egyeztünk meg, elfelejtkeztünk. Aztán kiszáltunk a kocsiból. Nem tudom, hogy miért, csak úgy tudtuk, hogy ki kell szállni. Mikor ránéztem a kocsira, láttam, hogy az szép, lasan gurul el. Az öcsém volt az oka az egésznek, biztos nem húzta be a kéziféket, de én úgy éreztem, hogy nagyobb a hibája. Nem értek a kocsikhoz, de a kocsi elkezdett gyorsulni az úton, pedig az, nekem legalábbis, egyenesnek látszott. Igaz, elöntötte a víz. Az öcsém meg nem szaladt utána, hanem a másik irányba ment. Utána indultam, és kiabáltam. Azt hiszem, ez nem csoda, hisz a kocsival akármi történhetett!
Az öcsém nem hallott, vagy csak nem válaszolt. Siettem utána, már futottam, de nem értem utól. Észrevettem, hogy fut. Szaladni kezdtem, de a nagy utcai forgalomban nem is hallottam a kiáltozásom. Bement egy vonatállomásra a föld alatt, követtem. Valakit félre is kellett löknöm, és könnyek szöktek a szemembe. Alig bírtam megszólalni, de mégis kiáltottam. Vagy talán inkább sikoltottam, mégsem hallotta senki. Megálltam, majdnem összeestem. És ekkor meghallottam a saját sikolyomat. Kívülről, hiszen a szám meg sem mozdult. Rémisztő volt. Majd újra és újra sikított valaki, egyre erősebben, csörgött, sípolt minden. Akkor kezdtem el mosolyogni. Az állomás, a vonatok visszhangoztak, és mindenki fülében ott csengett a kiálltásom. Egyre hangosabban.
