Ma reggel orvoshoz mentem. Nyolcra kaptam időpontot, ami azt jelenti, hogy hogy 6:30-ra húztam fel az órát. Írtam már, hogy sokszor korán ébredek reggelente, ma is ez történt. 5:45-kor kipattant a szemem, és én azt hittem, hogy késésben vagyok. Elkezdtem rohanni, és már majdnem elmentem, amikor az anyukám kikiabált, hogy még csak hat óra van. Kellemetlen. Úgyhogy még egy kicsit pihentem, de ez nem volt elég semmire. Egyébként az orvoshoz menésnek csak annyi haszna volt, hogy lemaradtam három óráról és két tz-ről.
Nem történt semmi izgalmas. Akkor miért írok ide? Azért, mert ma úgy éreztem néhány barátnőmre, hogy soha többé nem fogom látni őket. Ez egy ritka érzés, és felettébb kellemetlen. Amikor mondanék valamit, megölelném őket, de nem teszem. Fogom magam, és elköszöbök, mint valami idióta. Valami véget ért. Anne Shirley azt mondaná, egy láthatatlan kéz lapozott egyet az Életem Könyvébe. Azt hiszem, igaza lenne. Mindent nehéz befelyezni, nem számít, hogy unom-e vagy sem. Különös, hogy vannak emberek, akik hirtelen eltűnnek. Most nem a halálra gondolok, nem. Elég, ha valaki elköltözik, nem is kell, hogy messze. Volt, nincs. Ha nem annyira közeli, hogy találkozzak vele minden délután, akkor előbb-utóbb elfelejtem. Ha 10 évvel ezelőtt költözött volna el, akkor nem is tudnám, hogy nem ismerem. Ha 2 év múlva, akkor nem érezném úgy, hogy elment. Két év múlva már én sem leszek, legalábbis nem itt, nem így. 2012-ben már valamelyik egyetem padjait fogom koptatni. Fogok hiányozni valakinek? Lesz majd aki azt mondja, kár, hogy már nincs itt? Nem hiszem. Valószínüleg nem fogom tartani a kapcsolatot az osztálytársaim többségével, de eszükbe sem fogok jutni. Talán jobb ez így. Végülis, mi haszna lenne annak, hogy hiányolnak, sírnak utánam? Erre nem tudok már mit írni, nem fogok itt nagy életbölcsességet megosztani. De ha valaki tudja a választ, kiváncsian várom.
