Üldöztek, a pénz miatt. Először fel sem fogtam, hogy mi történik, de a végére már lételememmé vált az óvatosság. Nem voltam tekintettel semmire és senkire. Azt hiszem, magam is olyanná váltam, mint az üldözőim. Ebben a korszakomban az volt a jellemző, hogy ők mindig autóval jártak, és többen voltak, én pedig tömegközlekedéssel igyekeztem eljutni a boldog élethez. Egyedül. Az a pénz, ami a faluban még rengetegnek tűnt, mintha összement volna. Folyton attól rettegtem, hogy elfogy, és nem fogok tudni többé menekülni. Ezért is emlékszem mindenre szürkén, a színek alig maradtak meg bennem. Egy esemény rakódott le igazán, ami egy utazás alatt történt. Mostanában sokat utaztam busszal, talán ezért jutott eszembe az az apró mozzanata az életemnek.
Felszálltam egy buszra, leültem az ablak mellé és kinéztem. Hirtelen eszembe jutott, hogy ha valaki éppen a buszt nézi, akkor meglát. Ott könnyű célpont voltam, és tudtam, hogy azt a helyet fogják lőni, ha majd megtámadnak. De biztos voltam benne, hogy csak egy golyót röpítenek be - aztán elmenekülnek. Mit tehettem volna? Behúztam a függönyt és átültem máshová ültem. Ott nem láthattak. Majd megszakadt a szívem amikor valaki ráült arra a székre, de nem szóltam neki. Tudom jól, hogy gyáva vagyok, akkor legalábbis az voltam. Még az sem vígasztal meg, hogy nem lőttek be.
Áthaladtunk egy téren. Négyzet alakú volt, de valami egyszerű beton borította. Pár méterre a sarkaktól egy-egy lámpaoszlop állt, szintén négyzet alakban. Mind a négy oszlop tetején szétágazott a rúd, három, vagy négy irányba, azt már nem tudom, és annak a végén voltak a lámpák. Voltak egyszer, régen, mert amikor ott jártam, akkor egy egy autó volt mnden lámpaoszlopon. Négy autó, a tér négy sarkában. Borzasztóan lehangoló látvány. Mindegyik sötét színű volt, fekete, vagy kék, vagy valami hasonló. Nem emlékszem, hogy mit éreztem, de most már tudom, hogy mit kellett(volna). Ezek, és az egész tér a kommunizmust jelképezték, vagyis annak a végét. Az emberek felakasztották, és ezzel talán vége lett. Az az érzés, ami a térhez kötődik, mégis a szomorúság.
Ennek az életemnek egyszer vége lett. Már nem menekültem, de a régi barátaim is eltüntek mellőlem. A családomról ötletem sem volt, hogy hol vannak, és magamat megfáradttnak és öregnek éreztem. A sorban álltam és kenyeret akartam venni. Az járt a fejemben, hogy vajon mennyiből fogok kijönni, és elhatároztam, hogy megnézem hogy mennyit költök egy hét alatt. Sorrakerültem, és vettem egy kenyeret. Egy nagy, kerek cipót. Azt hiszem, ezzel lettem önálló és kezdődött az igazi életem.
